Katarzis Komplex Művészetterápia
„A művészetterápia nem művészképzés. A mindannyiunkban ott lévő teremtő, alkotó képességre épül. Ez a bennünk lévő alkotóerő velünk született, és megjelenésre, megnyilvánulásra törekszik.”(Antalfai)
Lényeges sajátossága az alkotásoknak, hogy mindig több van bennük, mint amiről tudunk, vagy amit ki akarunk fejezni. A tudattalan tükröződik vissza bennük.
Segítségükkel, belső képeinkkel szembenézve a lélek mélyén lévő emlékek, érzelmek, fájdalmak jöhetnek elő. A létrejött alkotások tükör-funkcióval is rendelkeznek, az ezekkel való szembenézés fejleszti az önismeretet és a tudatosítást. A tudattalanból érkező képek feldolgozása az egyensúly, a harmónia és egészség megteremtését szolgálja.
A terápiával fejlődik és differenciálódik az érzelmi élet, a megérző és beleélő készség, valamint a tudat felismerő képessége. Hallhatóvá válnak számunkra a lelkünk mélyéről érkező „üzenetek”, amelyek egyszerre hozhatnak változást, elevenséget és harmóniát, s velük együtt új örömöket és célokat életünkbe.
A módszert dr Antalfai Márta klinikai szakpszichológus dolgozta ki. A foglalkozások az évkör ünnepeinek, valamint az év, hó és napszakok archetípusainak képi és téri (festés, rajzolás, agyagozás, montázs, stb.) ábrázolására, szimbolikus megjelenítésére épülnek. Az egyes hónapok energetikai minőségére ráhangolódva, a természet ritmusához alkalmazkodva a mára már elfeledett ősi tudáshoz nyúlunk vissza. Ezzel párhuzamosan lehetőségünk van a saját életút újraélésére, miközben tudattalan, vagy csak részben megélt kapcsolat-konfliktusainkra is ráláthatunk.
Az alkotói folyamat beindulását relaxáció alatt elhangzó, az adott témához kapcsolódó vers, ill. zene hatására megjelenő imaginatív kép segíti elő.
Mindez nyitott, elfogadó, játékos módon és közegben, mindenféle teljesítmény nyomás, elvárás nélkül. Előhívhatjuk magunkban az alkotás felszabadító örömét, teret engedve talán már régen elfelejtett gyermeki lényünknek.
Nézzünk egy-egy példát, hogyan működik ez a gyakorlatban
Mihály napjának megélése a művészetterápia segítségével
Szeptemberrel búcsúzunk a nyár gazdagságától, a fény erejétől. A természet elindul azon az úton, amikor mindez fokozatosan eltűnik, visszahúzódik. Szent Mihály időszaka arra sarkall, hogy húzódjunk mi is vissza önmagunkba, induljunk el lelki, belső utunkon, küzdjünk meg a saját sárkányunkkal. Jungi megfogalmazásban: engedjük meg magunknak, hogy megismerkedjünk az árnyékunkkal, ne nyomjuk vissza tudattalanunkba, engedjük fel, ismerkedjünk meg vele, fogadjuk el létezését. Szelídítsük meg, és találjuk meg az így felszabaduló energiának útját.
Mihály napján a kliensem egy álmát hozta el: egy kőfal van körülötte, be van zárva
Kértem, rajzolja le. Először csak a szürke falat és önmagát görnyedten, feketében rajzolta le. Majd ahogy ránéztünk, nagyon dühös lett: „Ez olyan, mint egy börtönrács”, mondta. „Még hiányzik a piros.” És elkezdett piros köröket húzni. Majd még dühösebb lett, és a fekete alakot áthúzta.
Következő alkalommal ismét e képpel foglalkoztunk, azt fogalmazta meg, hogy ez az árnyéka, az az oldala, amit nem tudott eddig elfogadni, teljesen elnyomta. De most már szeretne megismerkedni vele. A kép porpasztellal készült, így jól lehetett vele tovább dolgozni, az eredeti képből ez lett:
A meggörnyedt alak felegyenesedett, táncol, mondta, és nagyon harmonikusnak találta alkotását.
A düh feldolgozása
Valaki nagyon csúnya dolgokat mondott nekem, hangosan, sokak előtt, igazságtalanul bántott meg (legalábbis én így éreztem 🙂 ). Sokáig hurcoltam magamban a dühöt és a fájdalmat. Végül sikerült egy alkotásban feldolgozni.
Agyagoztam. A művészetterápiában úgy dolgozunk az agyaggal, hogy relaxált állapotban csak nyomkodjuk, simogatjuk az agyagot, hagyjuk, hogy magától alakuljon ki valami. Én is ezt tettem, és egy idő után egy sakál alakja rajzolódott ki belőle. Üvöltő sakál, gondoltam elégedetten, jó hegyes fogakat csináltam neki, teljesen belemélyedtem az alkotásba, feloldódtam a munkában.
Nagyon boldog voltam, na ez ő, gondoltam. Mikor teljesen elkészültem, megfordítottam munkámat, megnéztem arról az oldalról is, ahol eddig fogtam az agyagot. Teljesen elképedtem:
Hát ez tényleg ő, gondoltam, és dühöm teljesen elszállt. Ahányszor ránézek a szoborra, máig is jókedvem kerekedik. (A jobb láthatóság kedvéért, na és az örömért önmagáért, meg is festettem.)