A szeretet ereje

Mit is jelent a szeretet? Erre nagyon sokféle definíció létezik. Mallone: A bensőséges kapcsolatok művészete című könyvében úgy fogalmazza meg, hogy a szeretet az, ami működőképessé teszi a kapcsolatokat, és emellett növekedésre képes rendszerekké is alakítja azokat. A szeretet azt jelenti, hogy körbeveszlek azzal az érzéssel, amely lehetővé teszi számodra, hogy abban a pillanatban minden legyél, ami emberi mivoltodban valóban vagy, legteljesebben önmagaddá válhatsz. Megerősítem, sőt élvezem a benned lévő „másságot”.

Mivel Isten képére teremtődtünk, a szeretet érzése mindenkinek jár. Azzal, hogy szeretünk, az istenivé válás felé törekszünk. A szeretet nem vár választ. A szeretet önmaga jutalma, nem vár viszont-szeretetet. A szeretet összetöri a szerepeket, lehullajtja az álarcokat, és felszínre hozza önmagunkat.

A szeretet alkotóelemei a közelség és az intimitás. A szeretet ereje pontosan e kettő kiegyensúlyozott kölcsönhatásától függ.

De mit jelent az intimitás? Az intimitás a latin intima szóból származik, jelentése belső, vagy legbelső. Az intima, személyiségünk magva, legmélyebb mélységeinkben rejlik. Az intima részvételünk a lelki élményekben.  Az intima az, ahogyan magunkat értékeljük, becsüljük, magában foglalja azt az érzésünket, hogy kik vagyunk.

Az intimitás lényege az, hogy kapcsolatba kerüljünk lényünk legbelső magjával, valódi önmagunkkal. A nehézséget az okozza, hogy csak akkor ismerhetem meg magamat, ha bensőséges közelségben vagyok valaki rajtam kívül állóval.

Mindenkinek van egy személyes tere. Amikor pedig mással találkozunk (akár csak gondolatban) egy közös tér jön létre. Ebben a térben tapasztaljuk meg a közelséget. Legközelebbi kapcsolatainkban vannak a legnagyobb nehézségeink, hogy könnyedén és természetesen adjuk önmagunkat. Másrészt ezek a legközelebbi kapcsolatok a legmélyebb érzésűek, ezekben tudunk a legkönnyebben szeretni és szeretve lenni.

Az egészséges közelség közös terében változtatjuk saját érzéseinket, gondolatainkat és viselkedésünket, azaz alkalmazkodunk a másikhoz. Finoman kell megtalálni az egyensúlyt, az se jó, ha túl sokat adunk magunkból, személyes terünkből, és az se, ha keveset. A gyakorlat azt mutatja, hogy annál nehezebb megmaradni önmagunknak, minél közelebb kerülünk a másikhoz.

Nehéz a kettő – az intimitás és a közelség – harmóniáját megtalálni; valaki más jelenlétében szabadon és teljesen az lehetek, aki vagyok, ez az igazi művészet.

Ez a terapeuta feladata, hogy segítsen kliensének önmaga lenni – azaz megélni az intimitást -, miközben kapcsolatban – közös térben – van valaki mással.

De hogyan tud segíteni? Szeretetével, elfogadásával. Újra egy szó, amit mindenki ismer, de azért jó közelebbről is megvizsgálni.

Az elfogadottság abból érződik, hogy az emberi lét a világmindenség része, akár egy kis virág, amelyikről hiába várjuk, hogy bármi más legyen, ő az, ami, és annak is kell elfogadni. Létünket elemi szinten akadályozza, ha hiányzik az elfogadás, nem hagy életteret. Az igazi elfogadás ereje valóságos csoda lehet.

Az elfogadás az intimitás alapfeltétele. Az elfogadás azt jelenti, hogy szeretünk valakit, aki másképp fejezi ki a szeretetét, mint ahogy mi. Ezen túllépve, előítéletektől mentesen tudjuk elfogadni. Az ítélkezés az elfogadással pont ellentétes hatású; az ítéletek feltételhez kötött szeretetet fejeznek ki, mind az intimitást, mind a közelséget károsítják.

Az elfogadást azonban könnyű összekeverni más, alapvetően pozitív érzésekkel. Amikor az elfogadás mellett megjelenik a jóság, büszkeség, vagy tisztességesség érzése, akkor az inkább a tolerancia fogalmával írható le. A tolerancia pedig növeli az egót, egy árnyalattal jobbnak érezzük magunkat annál, akit tolerálunk. A megértés érzetében van egy kis távolságtartás, némi leereszkedés. A megbocsátás pedig feltételezi azt, hogy a másik valami „bűnt” követett el.

Összefoglalva az eddigieket a terapeuta feladata, hogy előítéletektől és ítélkezéstől mentesen, a klienst teljes mértékben elfogadja, és feltétel nélkül szeresse. Ez segíti a klienst legjobban a saját útján, a szeretet útján.

A világban való eligazodásban fontos szerepe van a biztonság érzésének. Amit az életben megtapasztaltunk, elraktározzuk magunkban, és ezek az ismeretek segítenek abban, hogy a következő impulzusokra már ezek fényében reagáljunk. Maga a szocializáció is ebben segít. Ellenben elfogadtatja a gyermekkel a merev tér és idő elvét, és egyszerű lineáris ok-okozati világként láttatja azt. Felépül körénk egy rendszer, amely biztonságot ad, de amely belső énünk kifejeződését nagymértékben megnehezíti. Merevvé tesz, kész elképzeléseink, ismereteink megakadályozzák, hogy lássunk.

Saját rendszereink rabjai vagyunk, nem észleljük, hogy az általunk látott világ, személyes idő – és térfogalmaink, szóhasználatunk, meghatározásaink egyedül csak a mi számunkra érvényesek. A másikban keressük a hibát, nehéz belátni, hogy csak saját magunkat tudjuk megváltoztatni. Itt léphet be a kölcsönösség –képes vagyok a saját személyes világomban teret adni a másiknak úgy, hogy abban a másik világa változtatás nélkül létezhet. Ha életünk kölcsönösségen és nem az ok-okozat elvén alapul, akkor kiküszöböljük életünkből egymás hibáztatását, a vádaskodást.

A terapeuta egyik legfontosabb feladata, hogy abban segítse a klienst, hogy visszataláljon a játékos, a kreatív oldalához, amiben nincsenek a merev, bár biztonságot adó korlátok. Ezen az úton járva a klienst segíti az elfogadás, és a feltétel nélküli szeretet, a terapeuta kvázi egy új, másfajta biztonságot teremt. Ebben a szeretetteljes légkörben a kliens azt érzi, hogy körbe van véve azzal az érzéssel, amely lehetővé teszi számára, hogy abban a pillanatban minden legyen, ami emberi mivoltában valóban. Legteljesebb önmagává válhat.

Molnár Katalin

Hallgatni, meghallgatni csoport, Kheiron 2015, február 9.

Mallone: A bensőséges kapcsolatok művészete című könyv felhasználásával